Chapter 2 - Bonyodalom

Az eső eszméletlen mennyiségben hullott az égből ezzel hangos zajt csapva. Könnyeim elhomályosították a látásomat. Teljesen bepánikoltam. Fogalmam sem volt mit tegyek, hova menjek, kivel beszéljek. Csak néztem ahogyan az autók kerekeikkel szétcsapják az aszfalton lévő vizet. Kezdtem fázni. Igaz, a bőrkabátról lepereg a víz, ezáltal nem ázik be, viszont egyáltalán nem melegít. A hajam olyan volt, mintha abban a másodpercben jöttem volna ki az úszómedencéből. A sminkem valószínűleg lefolyt bár ezt nem láthattam. Fekete farmerem teljesen átázott. Miután végignéztem magamon eldöntöttem. Haza kell mennem, nem számít mit mondd anya. Bizonyára már a rendőrség keres engem és nagyon aggódik. Túl lőttem a célon, de nagyon megbántott. Csak át akarom ölelni és elmondani miért borultam ki annyira. De hol is vagyok pontosan? Próbáltam visszaemlékezni merre indultam, de teljes volt a káosz a fejemben. Éjszaka esőben.. Nem fogok hazatalálni! Megint bepánikoltam. Periférikus látásomnak köszönhetően észrevettem, hogy valaki közeledik felém. Megijedtem, mivel egy sötét sikátor közepén voltam és semmi jóra nem számítottam. 14 évesen egyedül kint éjjel. Nincs sok esélyem. Mikor az ismeretlen alak már egy méterre volt tőlem megállt. Behunytam a szemem és vártam mi fog történni. Anya sosem engedett el sehová, pontosan azért, mert ettől féltett. Ha ezt megúszom soha többet nem szökök el.

-Nem szép, ha egy lány sír. Tartja a mondás. - szólalt meg a mellettem álló férfi. Hangja mély és érdes volt. Megrémisztett. Kinyitottam a szemem, de nem néztem felé. A szívem szaporán dobogott, hangosan és gyorsan vettem a levegőt. Megköszörülte a torkát és folytatta. -A te esetedben ez nem igaz. Te így is gyönyörű vagy. -hallottam, hogy elmosolyodik. El fog rabolni? Meg fog erőszakolni? Biztos így akar bevágódni. Egyáltalán nem vagyok gyönyörű. 156 cm vagyok, ezzel szemben a súlyom sajnos nincs normális arányban. A hajam sötétbarna se hosszú, se rövid, a szemem a zöld és hazel között. Továbbá vak sötét volt így nem láthatta, hogy nézek ki.

-Nem foglak bántani. -szólalt meg ezzel megszakítva a gondolatmenetemet. -ezután még pár percig némán bámultam magam elé. Mit tegyek? Ha nem bánt, akkor miért van még mindig itt? A hideg végigfutott a hátamon és ezt valószínűleg a titokzatos idegen is észrevette, mert közelebb jött hozzám, leguggolt mellém és a fejemre tett valamit, bizonyára egy pulóvert. Ugyanebben a pillanatban nem féltem többé ránézni. Nem sokat láttam az arcából, de a kék szemei világítottak a sötétségben.

-Mi a neved? -kérdezte. -Mit keresel egy ilyen helyen? - és akkor rám tört a felismerés, hogy pontosan miért is vagyok ott. Mason. Feltehetően mindig amikor beszélgettünk csak megjátszotta magát. Amikor rám mosolygott az soha nem volt őszinte. Apa. Én voltam a szeme fénye, engem szeretett a világon a legjobban, aztán lecserélt egy ribancra. Elhagyott és azóta akárhányszor találkozunk, csak kritizál engem. És Anya. Az egyetlen személy a világon akiről azt hittem mindenben segít nekem. Kitört belőlem a hangos zokogás újra. A mellettem guggoló személy nem értette miért.

-Hannah. -szipogtam. Nem fogom elmondani a nevem egy idegennek, akivel éjszaka egy sikátor közepén találkoztam. Hogy miért Hannah? Fogalmam sincs, bele sem gondoltam mit mondok, csak azt tudtam, hogy nem fogok a saját nevemen bemutatkozni.

-Kegyelem. -csak akkor vettem észre, milyen erős olasz akcentusa van.

-Tessék? -nem értettem mire mondta ezt. A sírásom abbamaradt.

-A neved jelentése kegyelem. -mosolygott. -Na gyere, gondolom nem akarsz megfázni. - kezével megkereste az enyémet, majd felsegített. Teljesen elzsibbadtam, miután felálltam megszédültem, de az idegen megtartott.

-És téged hogy hívnak? - a hangom ideges volt, remegett. Utálom amikor ilyen. Az eső hirtelen elhalkult. Még mindig esett, de már nem olyan erősen, mint azelőtt.

-Daniel. - amikor ezt kimondta, halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ugyanaz a neve, mint nekem, olaszosabb akcentussal.

-Hová viszel engem? Haza szeretnék menni, de nem tudom hol vagyok.

Nem válaszolt. Elengedte a kezemet, de én továbbra is követtem. Ezen a napon ő volt az egyetlen személy aki kedves volt velem, ezért valamilyen szinten bíztam benne. Hangos zenére lettem figyelmes.

-Te egy szórakozóhelyre hoztál? - kiabáltam, mivel a zene egyre erőteljesebb lett. -Kiskorú vagyok te őrült!

Még mindig nem szólt semmit csak ment tovább. Megérkeztünk a szórakozóhely bejáratához. Két nagy darab fickó állt előtte. Az egyik három fejjel magasabb volt nálam, kopasz és bizonyára kínai. A másik, a kínainál egy fél fejjel magasabb kigyúrt pasas. Ránéztem és nyomban futni volt kedvem. Ha tudtam volna, hol vagyok...

Daniel lepacsizott a két félelmetes alakkal, majd ők beengedték. Én csak ott álltam és vártam, vajon mi fog történni, mire Daniel szólt nekem, hogy igyekezzek. A két 'őr' simán átengedett engem, pedig csak 4 év múlva leszek nagykorú. Ennyit a biztonságról.

Belépve a hatalmas tömegbe a sok izzadt, részeg ember közé elfogott a hányinger. A pultoknál csókolózó párok, pincérek mély dekoltázzsal és rövid szoknyával. Ez egyáltalán nem az én világom. Bárcsak most azonnal eltűnhetnék. Daniel eltűnt a tömegben, így teljesen egyedül maradtam. Egyfolytában lökdöstek az emberek, a hangos zenétől megfájdult a fejem. Csurom víz volt a ruhám, de megfulladtam a melegtől. Levettem a bőrdzsekimet, mire valaki kikapta a kezemből és eltűnt vele. Hát ez remek. Szerencsémre megláttam Daniel-t felém közeledni. Most már jobban megtudtam nézni az arcát. A haja pontosan olyan volt, mint Tom Odell-nek, a szemei sokkal szebb kékek, mint Mason-nek. Mason. Már megint ő.

-Idd meg! - nyomott egy poharat a kezembe.

-Megőrültél? Nem ihatok!

-Ez Cola. -nézett rám 'are you kidding me' pillantással. Én elvettem a poharat és beleszagoltam, hogy megbizonyosodjak, Cola van benne. Tényleg az volt. És mivel már órák óta nem ettem és ittam, egy másodperc alatt eltűnt a pohár tartalma.

Miután visszaadtam a poharat Daniel-nek, úgy éreztem minden gondom egy pillanat alatt elszállt. Teljesen nyugodt lettem, de ez csak egy pillanatig tartott, utána megszédültem, elhomályosult a látásom. Táncolni akartam, de mindennél jobban. Éppen elkezdődött az egyik kedvenc számom a 'Do i wanna know', ezért otthagytam Daniel-t, a tömegbe vetettem magam és vadul táncolni kezdtem. A fiú akit otthagytam, csak pislogott a hangulatváltozásom miatt. Tökéletesen éreztem magam.

Tíz hosszú perccel később már felfelé tartottam. Valami nagyon nincs rendben velem. Az előbb még kint zokogtam a sikátorban, az életemet elöntötték a tipikus tinédzser drámák, most pedig itt vagyok egy felnőtt szórakozóhelyen és részeg fiúkkal táncolok. Azt hozzátenném, hogy ők sem múltak még el 18 évesek, na nem baj. Találtam egy kis ajtót, ahonnan lépcsők vezettek felfelé. Talán itt kijuthatok. Megkérdezek valakit az utcán merre van az otthonom, hazamegyek és minden jó, ha vége jó. Ó ha ez ilyen egyszerű lenne.

A lépcsőknek vége. Felértem. A szórakozóhely tetején találtam magam. Hát itt biztosan nem jutok ki.. Legalábbis élve. Kiálltam a tető szélére. Valami fantasztikus volt a látvány. Láttam onnan az egész várost. Éjszaka minden ki volt világítva ezzel még gyönyörűbbé téve az egészet. Kinyújtottam a két karomat oldalra, mint a Titanic-ban Rose és élveztem a hűs szellőt. Nyugodtság töltötte el a szívem. Most már bármi történik jó lesz. Hirtelen valaki megjelent a hátam mögött.

-Én nem tenném. - suttogta a fülembe. Én ismerem ezt a hangot. Daniel. Újra elkezdett velem forogni a világ, hányingerem lett. Visszatért a valóság. Végül nem bírtam tovább.. Elájultam..