Chapter 3 - Tudatlanság

Annak ellenére, hogy még csak április van, minden reggel erősen süt be a nap az ablakomon, ezzel felmelegítve a szobámat és irritálva a szememet, amíg alszom. Fejemre húztam a takarómat, majd a fal felé fordultam, hogy legalább egy kis ideig tudjak még pihenni. Rám tört a felismerés, mi történt tegnap éjszaka. Úgy kezdődött minden, hogy kiborultam, mert átlagos tinédzser problémáim túl soknak bizonyultak, ezért elszöktem otthonról. Közben besötétedett, az eső pedig szakadt, így teljesen eltévedtem, végül egy sikátorban kötöttem ki, ahol megismerkedtem a titokzatos Daniel-el, aki elvitt engem egy szórakozóhelyre. Na innentől homályos minden. Lassan kinyitottam a szemem és amit először észrevettem, hogy a kedvenc kutyás párnámon fekszem. Ezek szerint otthon vagyok. Megéreztem a friss kávé illatát, amiből kiköveztettem, hogy Anya már ébren van. Nem akarom, hogy leszidjon. Hogy a fenében kerültem haza? Mi történt tegnap éjjel? Megfordultam és az éjjeli szekrényemen lévő telefonomért nyúltam. Körülbelül 20 üzenet arról, hogy hova tűntem, ebből 18 érdektelen, azonban Lana és Moo levele érdekel. Most csak ők ketten azok akikben bízhatok. Az előbbi 'Hol vagy? Aggódom.' üzenetekkel bombázott, az utóbbi pedig 'Hol vagy Dani b*****g? Azonnal írjál vissza!', nos igen van egy sajátos stílusa. Egyiküknek sem válaszoltam egyenlőre, de jól esett, hogy aggódnak. Visszatettem a telefont az éjjeli szekrényemre, majd visszafeküdtem és a plafont néztem. Mit mondjak anyának? Az egészet kamaszkori hisztinek fogja hinni, aztán haragudni fog rám. Végignéztem magamon. Átöltöztettek a pizsamámba, ami a csurom vizes ruháim után, rendkívül kényelmes. Még 10 perc szenvedés elhatároztam, hogy beszélek Anyával. Felültem az ágyamban, erősen megszédültem és beleállt a fejembe az éles fájdalom. Fejemhez nyúltam és elkezdtem masszírozni a halántékomat. Még sosem volt ilyen intenzív fejfájásom. Ekkor észrevettem az éjjeli szekrényemen egy ismeretlen fehér összehajtott papírt, amire rá volt írva, hogy 'Hannah'. Erősen kutattam az emlékeim között hol hallottam ezt a nevet, aztán rájöttem. Azt mondtam Daniel-nek, hogy Hannah a nevem. Gyorsan a levélért nyújtottam, majd még egy percig némán néztem az összehajtott levelet. Hogy a fenében került ez ide? Honnan tudja a címem? És vajon mit ír? Hallottam, hogy elhagyja a házat, valószínűleg reggeliért indult. Gyorsan kinyitottam a levelet.

Bizonyára nem emlékszel semmire, de te táncoltál a legjobban tegnap este. Bármikor szívesen látlak újra Hannah. Már ha ez az igazi neved...;)

Daniel

Széttéptem apró darabokra a levelet, majd felálltam és kidobtam a szemetesbe. Miért nem emlékszem semmire? Nem ittam semmit csak egy pohár Colát! Várjunk csak.. A Cola. Lehet, hogy az a szemét beletett valamit, amitől bulizni kezdtem, mára meg mindent elfelejtettem? Bizonyára ettől fáj annyira a fejem is. Megálltam a tükör előtt. A hajam immár száraz, de teljesen kócos. A sminkem lefolyt, majd megszáradt, szóval most tökéletes hasonmása vagyok egy zombinak. Anya hazaért. Amikor meghallottam, hogy becsukja az ajtót, a begörcsölt a hasam az idegességtől, de fogtam magam és elindultam lefelé. Amint leértem, körülnéztem, de sehol nem láttam őt, ami azt jelentette, hogy már a konyhában van. Némán odasettenkedtem a konyhapulthoz remegő gyomorral.

-Jó reggelt. -szólaltam meg halkan, mire Anya egy kisebbet ugrott az ijedtségtől.

-Megijesztettél. Felébredtél? El nem tudod képzelni mennyire aggódtam! Hol a fenében voltál? Miért mentél el? - hangulatváltozásai rémisztőek voltak. Az első mondatnál még rémült volt, aztán aggódás végül düh költözött hangjába. Tudtam, hogy ezeket fogja kérdezni mégsem készültem semmilyen válasszal.

-Sajnálom, hogy elmentem. Rossz napom volt, aztán te is kiabáltál velem. Csak egy kis nyugalmat akartam, de eltévedtem. - magamat is megleptem azzal, milyen nyugodtan, magabiztosan mondtam ki a szavakat.

-Ha valami baj van, csak mondd el kérlek. Nem tudod milyen kínokat éltem át, amíg nem voltál itt. Mindenre gondoltam... -itt elhallgatott.

-Nem hallgattál meg, csak üvöltöttél. Soha többé nem teszek ilyet ígérem. -még mindig ugyanolyan nyugodt volt a hanglejtésem, és most már a szívem is kevésbé dobogott gyorsan.

-Még szerencse, hogy az a kedves fiú rád talált. - mondta még mindig aggódva.

-Kedves fiú? -kérdeztem vissza.

-Így van, Daniel a neve. Egy sikátorban talált rád, ahol elaludtál. Elment a rendőrségre és megkérdezte nem szóltak-e nekik egy ilyen korú lány eltűnéséről. Megadták neki a címet, ő pedig hazahozott. Hálás lehetsz neki.

Ó szóval Daniel ezt mondta Anyának. Azt elfelejtette említeni, hogy elvitt egy szórakozóhelyre, bedrogozott és majdnem egész éjjel táncoltunk. Bár igaza van. Jobb, ha erről anya nem tud. Bizonyára a rendőrség mondta meg neki, hogy nem is Hannah a nevem. Beszélnek kell vele. Meg kell tudnom mi történt múlt éjjel, de ő veszélyes. -Kikértelek mára az iskolából, szóval pihenhetsz. -Ez jó ötletnek tűnt. A fejem széthasad a hányingerem egyre erősebb és, ha meglátom Mason-t.. Szóval nem akarok menni, de muszáj lesz. Ebben a gimnáziumban egy nap is sok hiányzásnak számít. A mennyiség amit pótolni kell, felér egy heti iskolába járással.

-Bemegyek. Nem akarok lemaradni. Az első óra így is elkezdődött már. Lanáék aggódnak értem. Felhívtad őket?

-Természetesen felhívtam őket. Azt hittem náluk leszel, hiszen ők a legjobb barátnőid. És szó sem lehet, róla. Ma nem viszlek iskolába

-Akkor bemegyek busszal. Nagy lány vagyok már. -mondtam komolyan, majd Anya szemébe néztem.

-Nem tudok benned megbízni a szökés után. Öltözz, beviszlek én.

Húsz perc múlva már az iskola kapujában álltam. Mivel a farmerem elázott egy fekete szoknyát vettem föl egy csíkos felsővel. A nyakamban most is, mint mindig ott van a naplóm kulcsa. A hajam összefogtam, mert a tegnapi eső után sehogy sem akart állni, a cipőm pedig egy kb. 10 cm-es sarkú bakancs. Mielőtt Anya kitett a suli előtt, majd írjak egy sms-t, ha végeztem és értem jön, erre pedig azt feleltem, hogy ma egy kicsit tovább maradok, mert tanulni akarok Laná-val. Éppen akkor léptem be az ajtón, amikor kicsöngettek a második óráról vagyis tesiről. Legalább ezt megúsztam, mert nagyon utálom. Az öltöző felé vettem az irányt, ahol Lana a nyakamba ugorva fogadott.

-Megőrültél? Hol a fenében voltál? Tudod, hogy aggódtam? -szinte már sírt örömében.

-Nyugi nincs semmi. -kacsintottam rá. A tegnapi éjszakát még nekik sem fogom elmondani.

Eközben Moo odajött elém, félrelökte Lanát és felpofozott. Az öltözőben mindenki egy pillanatra felénk pillantott.

-Te teljesen hülye vagy. -ennyit mondott, majd visszament öltözni.

A nap hátralévő része, nagyon unalmas volt. Lana egész nap azt kérdezgette mi a bajom, én pedig legszívesebben elmondtam volna neki. Szerencsére egyszer sem láttam Mason-t, emiatt végig nyugodt maradtam. Mikor kicsöngettek az utolsó órámról, betettem a táskámat a szekrényembe, csak telefont vettem magamhoz, elköszöntem a barátnőimtől és elindultam megkeresni Daniel-t. Mivel a házunk teljesen máshol van, mint az iskola nehezemre esett kiigazodni a városban, de végül megtaláltam a sikátort. A nap erőteljesen sütött, teljesen más volt minden, mint azelőtt egy nappal.

-Daniel told ide a képed! - kiáltottam és ugyan úgy meglepődtem magamon, mint reggel. Teljesen máshogy beszélek, sokkal magabiztosabb lettem.

-Itt vagyok kicsi Hannah. Vagy mondjam inkább, hogy kicsi Danielle? -jelent meg mögöttem hirtelen, mire nagyon megijedtem.

-Bedrogoztál engem! -megfordultam, hogy vele szembe kerüljek és felpofoztam. Mélyen a szemébe néztem, de düh helyett, az ajkai mosolyra húzódtak.

-Tudtam, hogy nem vagy te olyan halk. Csak elnyomnak. Kihozom belőled a vadmacskát. - kék szemei a reakciómat fürkészték. Felpofoztam egy nálam talán 10 évvel idősebb fiút. Még soha nem tettem ilyet. Nem is gondolkoztam csak megtettem. -Nem akarsz lúzer maradni, igaz?

Meglepett a kérdése. Honnan tudja, hogy nem tartozom a 'legjobbak' közé.

-Nem. -feleltem, majd hátrébb léptem egy lépést, de ő követett.

-Én segíthetek neked. De cserébe én is kérek valamit. -mosolygott pimaszul.

-Mégis, hogy tudnál te nekem segíteni?

-Először is. Hogy nézel ki? A cipő tetszik, de ilyen szoknyát a hatvanas években hordtak utoljára. Szóval ruhatár felfrissítés.

-Mit tudsz te a ruhákról? Csak egy pasi vagy. -meg akartam sérteni, mert nagyon idegesített, ahogy beszél, de nem vagyok ebben túl jó.

-Ott dolgozom, ahol tegnap éjjel jártunk. Szerinted nem látom nap, mint nap, mit hordanak a lányok? Ilyet biztos nem. -mutatott az összeállításomra.

-Nem leszek kurva. -céloztam az emberekre akiket tegnap láttam.

-Abban biztos vagyok. A második lépés. Le fogsz fogyni. -felnevettem.

-Tudod milyen régóta szeretnék lefogyni? Esélytelen. Ilyen géneket örököltem.

-Velem még nem próbáltad. - nem hagyta abba a mosolygást. - A harmadik lépés, hogy növeljük az önbizalmadat. -mindhárom opció esélytelen.

-Rendben, de még, ha ez be is jön.. Mit kérsz cserébe? -jutott eszembe, hogy ő is kért valamit.

Lehervadt a mosoly az arcáról, fogalmam sincs miért. Végiggondoltam, hogy mondtam-e valami rosszat, de nem. Hátralépett két lépést és elfordult tőlem.

-Az már kicsit bonyolultabb. - szavai megrémisztettek.  

Chapter 2 - Bonyodalom

Az eső eszméletlen mennyiségben hullott az égből ezzel hangos zajt csapva. Könnyeim elhomályosították a látásomat. Teljesen bepánikoltam. Fogalmam sem volt mit tegyek, hova menjek, kivel beszéljek. Csak néztem ahogyan az autók kerekeikkel szétcsapják az aszfalton lévő vizet. Kezdtem fázni. Igaz, a bőrkabátról lepereg a víz, ezáltal nem ázik be, viszont egyáltalán nem melegít. A hajam olyan volt, mintha abban a másodpercben jöttem volna ki az úszómedencéből. A sminkem valószínűleg lefolyt bár ezt nem láthattam. Fekete farmerem teljesen átázott. Miután végignéztem magamon eldöntöttem. Haza kell mennem, nem számít mit mondd anya. Bizonyára már a rendőrség keres engem és nagyon aggódik. Túl lőttem a célon, de nagyon megbántott. Csak át akarom ölelni és elmondani miért borultam ki annyira. De hol is vagyok pontosan? Próbáltam visszaemlékezni merre indultam, de teljes volt a káosz a fejemben. Éjszaka esőben.. Nem fogok hazatalálni! Megint bepánikoltam. Periférikus látásomnak köszönhetően észrevettem, hogy valaki közeledik felém. Megijedtem, mivel egy sötét sikátor közepén voltam és semmi jóra nem számítottam. 14 évesen egyedül kint éjjel. Nincs sok esélyem. Mikor az ismeretlen alak már egy méterre volt tőlem megállt. Behunytam a szemem és vártam mi fog történni. Anya sosem engedett el sehová, pontosan azért, mert ettől féltett. Ha ezt megúszom soha többet nem szökök el.

-Nem szép, ha egy lány sír. Tartja a mondás. - szólalt meg a mellettem álló férfi. Hangja mély és érdes volt. Megrémisztett. Kinyitottam a szemem, de nem néztem felé. A szívem szaporán dobogott, hangosan és gyorsan vettem a levegőt. Megköszörülte a torkát és folytatta. -A te esetedben ez nem igaz. Te így is gyönyörű vagy. -hallottam, hogy elmosolyodik. El fog rabolni? Meg fog erőszakolni? Biztos így akar bevágódni. Egyáltalán nem vagyok gyönyörű. 156 cm vagyok, ezzel szemben a súlyom sajnos nincs normális arányban. A hajam sötétbarna se hosszú, se rövid, a szemem a zöld és hazel között. Továbbá vak sötét volt így nem láthatta, hogy nézek ki.

-Nem foglak bántani. -szólalt meg ezzel megszakítva a gondolatmenetemet. -ezután még pár percig némán bámultam magam elé. Mit tegyek? Ha nem bánt, akkor miért van még mindig itt? A hideg végigfutott a hátamon és ezt valószínűleg a titokzatos idegen is észrevette, mert közelebb jött hozzám, leguggolt mellém és a fejemre tett valamit, bizonyára egy pulóvert. Ugyanebben a pillanatban nem féltem többé ránézni. Nem sokat láttam az arcából, de a kék szemei világítottak a sötétségben.

-Mi a neved? -kérdezte. -Mit keresel egy ilyen helyen? - és akkor rám tört a felismerés, hogy pontosan miért is vagyok ott. Mason. Feltehetően mindig amikor beszélgettünk csak megjátszotta magát. Amikor rám mosolygott az soha nem volt őszinte. Apa. Én voltam a szeme fénye, engem szeretett a világon a legjobban, aztán lecserélt egy ribancra. Elhagyott és azóta akárhányszor találkozunk, csak kritizál engem. És Anya. Az egyetlen személy a világon akiről azt hittem mindenben segít nekem. Kitört belőlem a hangos zokogás újra. A mellettem guggoló személy nem értette miért.

-Hannah. -szipogtam. Nem fogom elmondani a nevem egy idegennek, akivel éjszaka egy sikátor közepén találkoztam. Hogy miért Hannah? Fogalmam sincs, bele sem gondoltam mit mondok, csak azt tudtam, hogy nem fogok a saját nevemen bemutatkozni.

-Kegyelem. -csak akkor vettem észre, milyen erős olasz akcentusa van.

-Tessék? -nem értettem mire mondta ezt. A sírásom abbamaradt.

-A neved jelentése kegyelem. -mosolygott. -Na gyere, gondolom nem akarsz megfázni. - kezével megkereste az enyémet, majd felsegített. Teljesen elzsibbadtam, miután felálltam megszédültem, de az idegen megtartott.

-És téged hogy hívnak? - a hangom ideges volt, remegett. Utálom amikor ilyen. Az eső hirtelen elhalkult. Még mindig esett, de már nem olyan erősen, mint azelőtt.

-Daniel. - amikor ezt kimondta, halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ugyanaz a neve, mint nekem, olaszosabb akcentussal.

-Hová viszel engem? Haza szeretnék menni, de nem tudom hol vagyok.

Nem válaszolt. Elengedte a kezemet, de én továbbra is követtem. Ezen a napon ő volt az egyetlen személy aki kedves volt velem, ezért valamilyen szinten bíztam benne. Hangos zenére lettem figyelmes.

-Te egy szórakozóhelyre hoztál? - kiabáltam, mivel a zene egyre erőteljesebb lett. -Kiskorú vagyok te őrült!

Még mindig nem szólt semmit csak ment tovább. Megérkeztünk a szórakozóhely bejáratához. Két nagy darab fickó állt előtte. Az egyik három fejjel magasabb volt nálam, kopasz és bizonyára kínai. A másik, a kínainál egy fél fejjel magasabb kigyúrt pasas. Ránéztem és nyomban futni volt kedvem. Ha tudtam volna, hol vagyok...

Daniel lepacsizott a két félelmetes alakkal, majd ők beengedték. Én csak ott álltam és vártam, vajon mi fog történni, mire Daniel szólt nekem, hogy igyekezzek. A két 'őr' simán átengedett engem, pedig csak 4 év múlva leszek nagykorú. Ennyit a biztonságról.

Belépve a hatalmas tömegbe a sok izzadt, részeg ember közé elfogott a hányinger. A pultoknál csókolózó párok, pincérek mély dekoltázzsal és rövid szoknyával. Ez egyáltalán nem az én világom. Bárcsak most azonnal eltűnhetnék. Daniel eltűnt a tömegben, így teljesen egyedül maradtam. Egyfolytában lökdöstek az emberek, a hangos zenétől megfájdult a fejem. Csurom víz volt a ruhám, de megfulladtam a melegtől. Levettem a bőrdzsekimet, mire valaki kikapta a kezemből és eltűnt vele. Hát ez remek. Szerencsémre megláttam Daniel-t felém közeledni. Most már jobban megtudtam nézni az arcát. A haja pontosan olyan volt, mint Tom Odell-nek, a szemei sokkal szebb kékek, mint Mason-nek. Mason. Már megint ő.

-Idd meg! - nyomott egy poharat a kezembe.

-Megőrültél? Nem ihatok!

-Ez Cola. -nézett rám 'are you kidding me' pillantással. Én elvettem a poharat és beleszagoltam, hogy megbizonyosodjak, Cola van benne. Tényleg az volt. És mivel már órák óta nem ettem és ittam, egy másodperc alatt eltűnt a pohár tartalma.

Miután visszaadtam a poharat Daniel-nek, úgy éreztem minden gondom egy pillanat alatt elszállt. Teljesen nyugodt lettem, de ez csak egy pillanatig tartott, utána megszédültem, elhomályosult a látásom. Táncolni akartam, de mindennél jobban. Éppen elkezdődött az egyik kedvenc számom a 'Do i wanna know', ezért otthagytam Daniel-t, a tömegbe vetettem magam és vadul táncolni kezdtem. A fiú akit otthagytam, csak pislogott a hangulatváltozásom miatt. Tökéletesen éreztem magam.

Tíz hosszú perccel később már felfelé tartottam. Valami nagyon nincs rendben velem. Az előbb még kint zokogtam a sikátorban, az életemet elöntötték a tipikus tinédzser drámák, most pedig itt vagyok egy felnőtt szórakozóhelyen és részeg fiúkkal táncolok. Azt hozzátenném, hogy ők sem múltak még el 18 évesek, na nem baj. Találtam egy kis ajtót, ahonnan lépcsők vezettek felfelé. Talán itt kijuthatok. Megkérdezek valakit az utcán merre van az otthonom, hazamegyek és minden jó, ha vége jó. Ó ha ez ilyen egyszerű lenne.

A lépcsőknek vége. Felértem. A szórakozóhely tetején találtam magam. Hát itt biztosan nem jutok ki.. Legalábbis élve. Kiálltam a tető szélére. Valami fantasztikus volt a látvány. Láttam onnan az egész várost. Éjszaka minden ki volt világítva ezzel még gyönyörűbbé téve az egészet. Kinyújtottam a két karomat oldalra, mint a Titanic-ban Rose és élveztem a hűs szellőt. Nyugodtság töltötte el a szívem. Most már bármi történik jó lesz. Hirtelen valaki megjelent a hátam mögött.

-Én nem tenném. - suttogta a fülembe. Én ismerem ezt a hangot. Daniel. Újra elkezdett velem forogni a világ, hányingerem lett. Visszatért a valóság. Végül nem bírtam tovább.. Elájultam..

Chapter 1 - Kezdetek

A nap halovány sugarai erőtlenül sütöttek be téglalap alakú ablakon. A tölgyfából készült asztalon egy bögre kávé gőzölgött, a túl sok használattól felforrósodott laptop mellett. Ha balra nézünk egy félhosszú közép szőke göndör parókát is láthatunk. Az asztalnál egy halkan zokogó lány ült, aki könnyekkel teli szemével a képernyőt bámulta. "Újabb megfejhetetlen haláleset.."

1 HÓNAPPAL KORÁBBAN

Tavaszi szünet utáni első iskolai nap. Mit is mondjak azt hiszem mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy ilyenkor a legnehezebb felkelni. 6 napos rövidke szabadidőnk alatt napfelkeltéig fent vagyunk, így a suli előtti éjjel az elalvás éjfél előtt szóba sem jöhet. A telefonomon lévő ébresztőóra szokás szerint 5 órakor csilingelt. Idegesítő egy hang. Legszívesebben falhoz vágnám a nem túl okos készülékemet, ehelyett viszont hunyorogva keresem a szundi gombot, hogy visszafeküdhessek legalább öt percre. 10 perccel később már a ruhásszekrényemen lévő tükör előtt állok és a hajamat próbálom elkészíteni. Hajfánkkal kontyot. Egyszerű de nagyszerű. Amikor készen lettem elégedett voltam az eredménnyel, bár az elálló babahajszálak nagyon idegesítettek. Felkaptam magamra egy sötétkék farmert és egy vízszintesen piros-szürke csíkos pólót, majd előkotortam a szempillaspirálomat ( mivel még elég fiatal vagyok, nem szabad komolyabb sminket használni, pedig elég profi vagyok az elkészítésében ). Miután megetettem a nyuszimat Chanel-t, szóltam az Anyukámnak, hogy indulhatunk az iskolába. Felkaptam a vállamra az abnormálisan nehéz oldaltáskámat és elindultam kaput nyitni. Mielőtt bárki elkezdene nevetni, hogy autóval visznek suliba, közlöm, hogy a házunk eléggé messze van mindennapi úti célomtól.

Amikor Anya kitett, remegő gyomorral tettem meg a pár métert az iskolám bejáratáig. Nem igazán szeretek idejárni. Okoskodó osztálytársaimmal egyáltalán nem jövök ki jól, mivel én teljesen más vagyok, az idősebb, komolyabb diákok viszont nem beszélgetnek alsóbb évesekkel. Csak két barátnőm van Moo és Lana. Az előbbi egy igazán erős egyéniség, mindent megkap amit akar, tehetséges, szókimondó leányzó, még az utóbbi a szöges ellentéte a csendes lány, én pedig azt hiszem közepes vagyok. Néha felszólalok, de nagyon sokszor elnyomnak. Kiegészítjük egymást, ezért olyan jó a kapcsolatunk. Szóval beléptem az ajtón. A büfé előtt több méteres sor, hangos diákok mindenfelé, akik éppen arról beszélnek barátaiknak, milyen fantasztikusan telt a szünetük. Velem nem történt semmi érdekes. Míg rengetegen buliztak vagy éppen utaztak, én otthon gubbasztottam és házimunkát végeztem. Ilyen egy lúzer élete.

A tanórák egyáltalán nem voltak nehezek, gondolom a tanárok belegondoltak milyen szünet után visszaállni a megszokott napirendünkre. Viszont ami utána következett..

Van egy fiú. (ki gondolta volna, hogy egy fiú lesz a problémám) Egy évvel idősebb nálam és ő nagyon távol van a lúzerektől. Létezik ugyanis egy 'menő' csapat is, akik semmivel nem jobbak a másiknál mégis úgy gondolják, hogy nagyszerűek. A szokásos végtelen számú követő közösségi oldalakon, a nap minden percében önfotó (selfie) készítése a legdrágább telefonnal, a legdrágább ruhákban és még sorolhatnám. Az egyetlen baj a sráccal, hogy ő pont ezekhez az emberekhez tartozik, ráadásul kiadott egy számot ami miatt még 'híresebb' lett. Nem is tudom mi fogott benne. Egy öntelt, önző, idióta. A haja a szokásos 'swag' 2 méteres felálló ecsetfrizura, ami nem mellesleg be van festve (?), a szeme tengerkék és az egész fiú egyben annyira helyes, amilyen csak a könyvekben van. Amikor elmész mellette a folyosón és rád köszön, az maga a mennyország. Mondhatjuk úgy, hogy egy kicsit tetszik nekem, de a magam fajta lányoknak ő csak egy szép álom. Moo barátnőm jóban van a srác vagyis Mason egyik osztálytársával, tőle tudunk meg mindig infókat róla, ahogyan ez most is történt. Éppen vége volt a napunknak és lekísértem a barátnőmet a büfébe, hogy utána hazamehessek akkor említett meg csak úgy egy dolgot.

-Tudok Mason-ról valamit. - suttogta komolyan. -De inkább nem mondom el neked, mert szétkürtölöd a világban.

Megsértett, hogy ezt mondta, bár igaza volt. Bármit amit megosztottak velem, muszáj volt továbbadnom legalább egy embernek, viszont Mason-ról muszáj volt tudnom.

-Légy szíves mondd el, ígérem ezúttal befogom a számat. - kérleltem amikor lefelé tartottunk a lépcsőn.

-Rendben. -adta meg magát. - Már nem szűz. -suttogta, mire én megálltam ő pedig továbbment. Összeszorult a szívem a meglepődöttségtől. Reméltem, hogy csak rosszul hallottam, ezért Moo után futottam, megérintettem a vállát és remegő hanggal megkérdeztem.

-Tessék?

Barátnőm választott egy olcsó cukrot, kifizette, majd újra felém fordult. Hosszú szőke haja még felkötve is a fenekéig ért, zöldeskék szemébe néha amikor belenéztem megrémültem fogalmam sincs miért. Nálam körülbelül másfél fejjel magasabb és sokkal vékonyabb volt. Nem csoda, hogy a fiúk odavannak érte. Mason egyik osztálytársa rendesen átverte egyszer.

-Jól hallottad. A tavaszi szünetben történt. Valami bulin volt és akkor. Még pénteken.

A Haggerty csaj buliján. Hogy én, mennyire utáltam őt mindig is. Természetesen ő is 'celeb', sőt mondhatjuk ő rendelkezik a legnagyobb rajongótáborral. Nem értem mit esznek rajta a fiúk. Elöl deszka hátul léc az egész lány, az arca sem szép. Amikor felfogtam, pontosan mit is mondott a barátnőm háromszor körbefordult velem a világ. Nem hittem el. Gondoltam, sőt tudtam, hogy az egy-két beszélgetés után, ami történt köztünk nem leszek a barátnője, nem ez volt a gond. Még csak 15 éves az Isten szerelmére! És hát 'ha az enyém nem lehet, másé sem lesz!' érv volt mindig is a fejemben, ami persze hülyeség, de akkor is 'sokkot' kaptam.

A nap hátralevő részében a letörtségemet csak fokozták. Az apukám, még 7 éves koromban megcsalta, megverte és elhagyta az anyukámat, azóta egy héten háromszor hazavisz a suliból, ennyi a találkozásunk, ő mégis ki tud borítani. Folyton én vagyok a selejt, a rossz lány a családban, nekem mindig jobbnak kell lennem. Valahányszor találkozunk ezeket mindig elmondja. Hazaértem. Itt már nem érhet semmi csalódás. Anyukámra mindig számíthatok. Ő mindenben meghallgat és segít. Miután két óra után végeztem a tanulással, átöltöztem kényelmesebb ruhába, főztem magamnak egy kávét és leültem a gépem elé, hogy olvassak egy picit. Szerencsétlenségemre, Anyukámnak éppen ezen a napon volt rossz kedve. Ilyenkor mindennel ami létezik baja van. Ajánlatos csöndben meghúzódni, amíg jobb kedvre nem derül. Ezt tettem. Csöndesen ültem a számítógépem előtt, de belém tudott kötni.

-Minden áldott nap le kell vágnod a kabátodat az ágyra? Folyamatosan én akasztom fel! - jött föl az emeletre, és hangosan kioktatott.

-Bocsánat. -mondtam halkan és szinte meg sem hallottam ami mondott, annyira belemerültem az egyik kedvenc könyvembe.

-Nincs bocsánat! Hogy néz ki ez a számítógépasztal? - folytatta. - Telibe szarod a munkámat! Én ezt két órája takarítottam le!

-Ne haragudj! Elpakolok.

-Ezt mondod, de ülsz tovább! Annyira egy hálátlan gyerek vagy! Elegem van, hogy egyfolytában utánad kell pakolnom! - és nem hagyta abba. Csak mondta, mondta és mondta (mint ilyenkor mindig) de a végén ez a kioktatás teljesen elfajult. Kurvának nevezett, mert szerinte illegetem magam Mason-nek, holott ez nem igaz a lúzerségem leírhatatlan. A végén már annyira üvöltözött velem, hogy csak el akartam tűnni. Túl sok volt. Mason. Apa. Anya. Elkezdtem sírni, ezt hisztinek nevezte. Kint szakadt az eső. Magamra kaptam a fekete bőrdzsekim, a bakancsom, majd halkan elhagytam a házat. Egy ideig még az ajtó előtt álltam, hallottam, ahogyan Anya elkezd keresni, aztán futottam. Nem tudtam hova, csak futottam. Az eső nem akart elállni, teljesen besötétedett és elkezdett villámlani. Fáztam. Féltem. Még csak telefon sem volt nálam. Hosszú bolyongás után találtam egy kis sikátort, ahova behúzódtam, így legalább egy ellenséges tényezőt az esőt leküzdöttem. Leguggoltam, a kezembe temettem az arcom és zokogtam. Hihetetlen, hogy elszöktem. Soha sehova nem engedtem egyedül, most pedig itt vagyok éjjel a város közepén. Nem tudom mit lesz ezután. Danielle C. Corbett vagyok.. és az életem romokban hever...