Chapter 1 - Kezdetek

A nap halovány sugarai erőtlenül sütöttek be téglalap alakú ablakon. A tölgyfából készült asztalon egy bögre kávé gőzölgött, a túl sok használattól felforrósodott laptop mellett. Ha balra nézünk egy félhosszú közép szőke göndör parókát is láthatunk. Az asztalnál egy halkan zokogó lány ült, aki könnyekkel teli szemével a képernyőt bámulta. "Újabb megfejhetetlen haláleset.."

1 HÓNAPPAL KORÁBBAN

Tavaszi szünet utáni első iskolai nap. Mit is mondjak azt hiszem mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy ilyenkor a legnehezebb felkelni. 6 napos rövidke szabadidőnk alatt napfelkeltéig fent vagyunk, így a suli előtti éjjel az elalvás éjfél előtt szóba sem jöhet. A telefonomon lévő ébresztőóra szokás szerint 5 órakor csilingelt. Idegesítő egy hang. Legszívesebben falhoz vágnám a nem túl okos készülékemet, ehelyett viszont hunyorogva keresem a szundi gombot, hogy visszafeküdhessek legalább öt percre. 10 perccel később már a ruhásszekrényemen lévő tükör előtt állok és a hajamat próbálom elkészíteni. Hajfánkkal kontyot. Egyszerű de nagyszerű. Amikor készen lettem elégedett voltam az eredménnyel, bár az elálló babahajszálak nagyon idegesítettek. Felkaptam magamra egy sötétkék farmert és egy vízszintesen piros-szürke csíkos pólót, majd előkotortam a szempillaspirálomat ( mivel még elég fiatal vagyok, nem szabad komolyabb sminket használni, pedig elég profi vagyok az elkészítésében ). Miután megetettem a nyuszimat Chanel-t, szóltam az Anyukámnak, hogy indulhatunk az iskolába. Felkaptam a vállamra az abnormálisan nehéz oldaltáskámat és elindultam kaput nyitni. Mielőtt bárki elkezdene nevetni, hogy autóval visznek suliba, közlöm, hogy a házunk eléggé messze van mindennapi úti célomtól.

Amikor Anya kitett, remegő gyomorral tettem meg a pár métert az iskolám bejáratáig. Nem igazán szeretek idejárni. Okoskodó osztálytársaimmal egyáltalán nem jövök ki jól, mivel én teljesen más vagyok, az idősebb, komolyabb diákok viszont nem beszélgetnek alsóbb évesekkel. Csak két barátnőm van Moo és Lana. Az előbbi egy igazán erős egyéniség, mindent megkap amit akar, tehetséges, szókimondó leányzó, még az utóbbi a szöges ellentéte a csendes lány, én pedig azt hiszem közepes vagyok. Néha felszólalok, de nagyon sokszor elnyomnak. Kiegészítjük egymást, ezért olyan jó a kapcsolatunk. Szóval beléptem az ajtón. A büfé előtt több méteres sor, hangos diákok mindenfelé, akik éppen arról beszélnek barátaiknak, milyen fantasztikusan telt a szünetük. Velem nem történt semmi érdekes. Míg rengetegen buliztak vagy éppen utaztak, én otthon gubbasztottam és házimunkát végeztem. Ilyen egy lúzer élete.

A tanórák egyáltalán nem voltak nehezek, gondolom a tanárok belegondoltak milyen szünet után visszaállni a megszokott napirendünkre. Viszont ami utána következett..

Van egy fiú. (ki gondolta volna, hogy egy fiú lesz a problémám) Egy évvel idősebb nálam és ő nagyon távol van a lúzerektől. Létezik ugyanis egy 'menő' csapat is, akik semmivel nem jobbak a másiknál mégis úgy gondolják, hogy nagyszerűek. A szokásos végtelen számú követő közösségi oldalakon, a nap minden percében önfotó (selfie) készítése a legdrágább telefonnal, a legdrágább ruhákban és még sorolhatnám. Az egyetlen baj a sráccal, hogy ő pont ezekhez az emberekhez tartozik, ráadásul kiadott egy számot ami miatt még 'híresebb' lett. Nem is tudom mi fogott benne. Egy öntelt, önző, idióta. A haja a szokásos 'swag' 2 méteres felálló ecsetfrizura, ami nem mellesleg be van festve (?), a szeme tengerkék és az egész fiú egyben annyira helyes, amilyen csak a könyvekben van. Amikor elmész mellette a folyosón és rád köszön, az maga a mennyország. Mondhatjuk úgy, hogy egy kicsit tetszik nekem, de a magam fajta lányoknak ő csak egy szép álom. Moo barátnőm jóban van a srác vagyis Mason egyik osztálytársával, tőle tudunk meg mindig infókat róla, ahogyan ez most is történt. Éppen vége volt a napunknak és lekísértem a barátnőmet a büfébe, hogy utána hazamehessek akkor említett meg csak úgy egy dolgot.

-Tudok Mason-ról valamit. - suttogta komolyan. -De inkább nem mondom el neked, mert szétkürtölöd a világban.

Megsértett, hogy ezt mondta, bár igaza volt. Bármit amit megosztottak velem, muszáj volt továbbadnom legalább egy embernek, viszont Mason-ról muszáj volt tudnom.

-Légy szíves mondd el, ígérem ezúttal befogom a számat. - kérleltem amikor lefelé tartottunk a lépcsőn.

-Rendben. -adta meg magát. - Már nem szűz. -suttogta, mire én megálltam ő pedig továbbment. Összeszorult a szívem a meglepődöttségtől. Reméltem, hogy csak rosszul hallottam, ezért Moo után futottam, megérintettem a vállát és remegő hanggal megkérdeztem.

-Tessék?

Barátnőm választott egy olcsó cukrot, kifizette, majd újra felém fordult. Hosszú szőke haja még felkötve is a fenekéig ért, zöldeskék szemébe néha amikor belenéztem megrémültem fogalmam sincs miért. Nálam körülbelül másfél fejjel magasabb és sokkal vékonyabb volt. Nem csoda, hogy a fiúk odavannak érte. Mason egyik osztálytársa rendesen átverte egyszer.

-Jól hallottad. A tavaszi szünetben történt. Valami bulin volt és akkor. Még pénteken.

A Haggerty csaj buliján. Hogy én, mennyire utáltam őt mindig is. Természetesen ő is 'celeb', sőt mondhatjuk ő rendelkezik a legnagyobb rajongótáborral. Nem értem mit esznek rajta a fiúk. Elöl deszka hátul léc az egész lány, az arca sem szép. Amikor felfogtam, pontosan mit is mondott a barátnőm háromszor körbefordult velem a világ. Nem hittem el. Gondoltam, sőt tudtam, hogy az egy-két beszélgetés után, ami történt köztünk nem leszek a barátnője, nem ez volt a gond. Még csak 15 éves az Isten szerelmére! És hát 'ha az enyém nem lehet, másé sem lesz!' érv volt mindig is a fejemben, ami persze hülyeség, de akkor is 'sokkot' kaptam.

A nap hátralevő részében a letörtségemet csak fokozták. Az apukám, még 7 éves koromban megcsalta, megverte és elhagyta az anyukámat, azóta egy héten háromszor hazavisz a suliból, ennyi a találkozásunk, ő mégis ki tud borítani. Folyton én vagyok a selejt, a rossz lány a családban, nekem mindig jobbnak kell lennem. Valahányszor találkozunk ezeket mindig elmondja. Hazaértem. Itt már nem érhet semmi csalódás. Anyukámra mindig számíthatok. Ő mindenben meghallgat és segít. Miután két óra után végeztem a tanulással, átöltöztem kényelmesebb ruhába, főztem magamnak egy kávét és leültem a gépem elé, hogy olvassak egy picit. Szerencsétlenségemre, Anyukámnak éppen ezen a napon volt rossz kedve. Ilyenkor mindennel ami létezik baja van. Ajánlatos csöndben meghúzódni, amíg jobb kedvre nem derül. Ezt tettem. Csöndesen ültem a számítógépem előtt, de belém tudott kötni.

-Minden áldott nap le kell vágnod a kabátodat az ágyra? Folyamatosan én akasztom fel! - jött föl az emeletre, és hangosan kioktatott.

-Bocsánat. -mondtam halkan és szinte meg sem hallottam ami mondott, annyira belemerültem az egyik kedvenc könyvembe.

-Nincs bocsánat! Hogy néz ki ez a számítógépasztal? - folytatta. - Telibe szarod a munkámat! Én ezt két órája takarítottam le!

-Ne haragudj! Elpakolok.

-Ezt mondod, de ülsz tovább! Annyira egy hálátlan gyerek vagy! Elegem van, hogy egyfolytában utánad kell pakolnom! - és nem hagyta abba. Csak mondta, mondta és mondta (mint ilyenkor mindig) de a végén ez a kioktatás teljesen elfajult. Kurvának nevezett, mert szerinte illegetem magam Mason-nek, holott ez nem igaz a lúzerségem leírhatatlan. A végén már annyira üvöltözött velem, hogy csak el akartam tűnni. Túl sok volt. Mason. Apa. Anya. Elkezdtem sírni, ezt hisztinek nevezte. Kint szakadt az eső. Magamra kaptam a fekete bőrdzsekim, a bakancsom, majd halkan elhagytam a házat. Egy ideig még az ajtó előtt álltam, hallottam, ahogyan Anya elkezd keresni, aztán futottam. Nem tudtam hova, csak futottam. Az eső nem akart elállni, teljesen besötétedett és elkezdett villámlani. Fáztam. Féltem. Még csak telefon sem volt nálam. Hosszú bolyongás után találtam egy kis sikátort, ahova behúzódtam, így legalább egy ellenséges tényezőt az esőt leküzdöttem. Leguggoltam, a kezembe temettem az arcom és zokogtam. Hihetetlen, hogy elszöktem. Soha sehova nem engedtem egyedül, most pedig itt vagyok éjjel a város közepén. Nem tudom mit lesz ezután. Danielle C. Corbett vagyok.. és az életem romokban hever...